MAGÁNYOS DARAZSAK

Változatos színezetű rovarok tartoznak ebbe a csoportba. Leggyakrabban feketék, általában sárga vagy vörös csíkokkal vagy sávokkal, de lehetnek zöldek vagy fémfényű kékek is. Potrohuk szélesen kapcsolódik a torhoz, így a tipikus darázsderék egyáltalán nem jellemző rájuk.

Főként a hűvösebb, mérsékelt övi területeken gyakoriak. Többségük erdőkben él, de néhány fajuk megtalálható réteken és hegyoldalakon is.

Tipikus képviselőik a szövődarazsak, a fadarazsak, a levéldarazsak és a szalmadarazsak, amelyek testmérete a néhány millimétertől az 5 centiméterig terjedhet. Hazánkban körülbelül 600 fajuk ismert.

A kifejlett egyedek többnyire gyengén repülnek, nektárt, más rovarokat fogyasztanak vagy egyáltalán nem táplálkoznak, emiatt leggyakrabban virágokon, leveleken vagy fatörzseken láthatóak.

Lárváik általában leveleket fogyasztanak vagy fák belsejében rágnak, de vannak olyan fajok is, amelyek lárvái ragadozóak. Ennek megfelelően azoknak a nőstényeknek, amelyek a petéiket a levelekre rakják fűrészszerű a tojócsövük, míg azoknak, amelyek fába, fúrószerű.

A legtöbb faj lárvája leveleken táplálkozik méghozzá csoportosan. A hasonló életmód következtében megtévesztően hasonlítanak a lepkehernyókra. A levéldarazsak álhernyói azonban a lepkehernyóknál is megfigyelhető három pár ízelt lábon kívül többnyire még 6-8 pár tolólábat is hordoznak a potrohukon, amihez hasonló állábak ugyan a lepkék hernyóinál is megfigyelhetők, de ezek száma lényegesen kevesebb (jellemzően 4 pár).

Legkönnyebben úgy tudjuk eldönteni, hogy hernyóval vagy álhernyóval van-e dolgunk, ha megtekintjük a potroh hasi oldalán elhelyezkedő állábait. Ha minden egyes hasi szegmensen találunk potrohlábakat, akkor álhernyót tartunk a kezünkben; ezzel szemben, ha a potroh végén és elején található állábak között rövidebb-hosszabb szakaszon hiányoznak ezek, akkor lepkehernyót. Ezen kívül természetesen van még néhány apróbb különbség; így többek között az álhernyók tolólábain – ellentétben a lepkelárvák állábaival – nincsenek tapadást segítő kitinkampócskák, az álhernyók feje nagyobb, mint a lepkehernyóké és oldalanként csak két pontszemet hordoz, míg a lepkehernyóké hatot. Az is segíti az elkülönítést, hogy a lepkehernyókhoz hasonló szőrös alakok az álhernyók esetében nem ismertek.

Ha ennek ellenére kétségeink lennének, legegyszerűbb felnevelni őket és megnézni, mi lesz belőlük a bebábozódást követően...

A fürkészdarazsak szinte valamennyi szárazföldi élőhelyen előfordulnak, de a legelterjedtebbek mégis a mérsékelt övi erdőkben és a réteken, így hazánkban is jelentős fajszámban (körülbelül 2000 fajjal) képviseltetik magukat.

Testfelépítésük elég jellegzetes; általában hosszú és karcsú. Vannak közöttük apró, körülbelül fél centiméteres fajok, de előfordulnak szabad szemmel jobban látható 6-8 centiméteresek is. Az alapszínük legtöbbször fekete, amelyet gyakran vörös, fehér vagy sárga minták tesznek feltűnővé. A nőstények rendkívül hosszú és vékony, tűszerű tojócsővel rendelkeznek, ami sok emberben kelt riadalmat. Pedig ez a precíziós eszköz a valódi darazsak jól ismert fullánkjától eltérően nem a védekezés, hanem a szaporodás szolgálatában áll.

A legtöbb faj szaporodásáról keveset tudnak még a szakemberek, annyi azonban bizonyos, hogy meglehetősen bizar szaporodásuk és egyedfejlődésük számos horrorfilm-készítőt és forgatókönyvírót megihletett már. A fürkészlárvák ugyanis élő, de megbénított állatok testében fejlődnek. Anyjuk felkutatja a leendő gazdaállatokat (pl. hernyókat), majd miután megbénította őket, beléjük helyezi a petéit. A petéből kikelve a lárvák módszeresen felfalják a kevésbé létfontosságú szervektől haladva a fontosabbakig, vigyázva, hogy a gazdaállat nehogy idő előtt elpusztuljon. Különleges módja ez a táplálék tartósításának.

A kifejlett fürkészek többnyire nektárral, ritkábban a levéltetvek által termelt mézharmattal, illetve a nőstények az elfogott gazdaállat testnedveivel táplálkoznak. Ennek megfelelően leggyakrabban színes virágokon, levéltetves növényeken találkozhatunk velük vagy miközben a gazdaállatok után kutatnak a zöld növényeken.

Világszerte elterjedt apró testű (jellemzően fél centiméter körüli) darazsak. Lényegében minden szárazföldi élőhelyen megtalálhatóak a talajszinttől a lombkoronáig és bár a legszárazabb és a leghidegebb területekről hiányoznak, élnek képviselőik a sivatagokban is. Hazánkban körülbelül 200 fajukat tartják számon a szakemberek.

A kifejlett gubacsdarazsak teste jellemzően fényes, fekete vagy sötétbarna színezetű. Oldalnézetből púposnak látszanak, a nőstények potroha pedig oldalirányból lapított. Szárnyaikon csak kevés ér látható, de vannak közöttük szárnyatlan fajok is. Az ivarérett egyedek nektárt vagy mézharmatot fogyasztanak, de vannak fajok, ahol a kifejlett egyedek már nem táplálkoznak. Ritkán kerülnek a szemünk elé, leginkább a lárváik kártételei alapján következtethetünk jelenlétükre.

A gubacsdarazsak lárvái néhány kivételtől eltekintve - amelyek más rovarokat fogyasztanak - növényevők. Táplálkozásukkal úgynevezett gubacsokat hoznak létre, amelyek a növényeken igen feltűnőek lehetnek. Például az Európában őshonos rózsa-gubacsdarázs (Diplolepis rosae) a vadrózsán okoz jól látható borzas gubacsot.

A fémdarazsak világszerte megtalálhatóak, de a melegebb területeken gyakoribbak. Jellemzően erdőkben, réteken, parlagokon és kertekben fordulnak elő, de találunk fajokat a sivatagokban és a magas hegyvidékeken is.

Méretük nem teszi őket feltűnővé (körülbelül fél centiméterestől a másfél centiméteresig találunk közöttük képviselőket), színezetük miatt azonban gyakrabban kerülhetnek a szemünk elé, mint elsőre gondolnánk. Testük kemény és fémfényű, általában élénk színezetű. Lehetnek teljesen zöldek, vagy zöld és vörös, néha kékes vagy aranyos színben pompázóak.

Fényes napsütésben a legélénkebben és legtöbbször kapufélfákon, krítéseken, fatörzseken, falakon, sziklák felszínén, virágokon vagy csak egyszerűen a földön láthatjuk őket.

A legtöbb faj méhek vagy darazsak fészkébe rakja a petéit. Lárvái felfalják a gazdafaj lárváit és felhalmozott élelemkészletét, de vannak fajaik, amelyek más rovarokon (pl. poloskákon) élősködnek.

A kifejlett fémdarazsak nektárral és mézharmattal táplálkoznak.

Az egyik legelterjedtebb faj, a körülbelül egy centiméteres füstösszárnyú fémdarázs (Chrysis fuscipennis) lárvája a társas redősszárnyú darazsak fészképen fejlődik.

Jó hír a laikusoknak, hogy a fémdarazsak fullánkja általában nem működik.

Elsősorban a világ melegebb vidékeinek lakói, Európában is leginkább a déli területeken fordulnak elő nagyobb egyedszámban. Hazánkban 7 fajuk ismert.

Leggyakrabban napsütéses időben találkozhatunk velük nyílt vidékeken, réteken, hegyoldalakban, kertekben és erdőszéleken, miközben virágokat látogatnak vagy bizonyos időszakokban az egymásra talált párok násztáncot járnak. Lárváik elkábított, de még élő bogárlárvák testanyagait fogyaszják. Emiatt a megtermékenyült nőstények nagyobb bogárlárvák után kutatva még a talajba is leássák magukat.

Vaskos testalkatú, szőrős darazsak, amelyek általában fekete színűek barna, narancssárga vagy sárga mintázattal. Többnyire nagyméretűek; körülbelül 1,5 centiméterestől 6 centiméteresig találunk közöttük fajokat. A laikusok gyakran a lódarázzsal tévesztik össze, ami miatt az indokoltnál gyakrabban okoznak riadalmat. Pedig békés természetüknek, életmódjuknak és sajátos egyedfejlődésüknek köszönhetően szinte soha sem okoznak gondot az embernek.

Tavasszal viszonylag gyakran találkozhatunk a teljesen veszélytelen és védett óriás-tőrösdarázzsal (Megascolia maculata). Ez a Dél-Európából származó darázsfaj egész Európa legnagyobb darazsa (kifejletten 4 centiméteres testhosszal bír). Lárvája az orrszarvú bogár (Oryctes nasicornis) lárváin élősködik.

Világszerte elterjedtek, de a meleg és száraz területeket részesítik előnyben. Ennek megfelelően mi is leggyakrabban száraz, meleg és nyílt vidékeken találkozhatunk velük, de gyakoriak az üres városi telkeken, sportpályákon, utak mentén is. Elvétve erdőkben is felbukkanak. Hazánkban körülbelül 250 őshonos fajt tartanak nyilván.

Körülbelül 2,5 centiméterestől 5,5 centiméteres testhosszúságig találunk közöttük fajokat, melyek teste különféle alakú lehet, legtöbbször mégis a tipikus darázsformát mutatják. Színezetük is sokféle; általában fekete és sárga vagy fekete és fehér csíkokat viselnek, de gyakran egyszerűen csak barnák vagy feketék.

A kifejlett egyedeket, főleg a hímeket leggyakrabban virágokon találjuk meg, míg a nőstényekkel a lárvabölcső ásása vagy az elkábított prédaállat vonszolása közben találkozhatunk. Ugyanis míg a kifejlett kaparódarazsak általában nektáron vagy mézharmaton élnek, addig lárváik megbénított rovarokkal és pókokkal táplálkoznak hozzátéve, hogy a legtöbb faj lárvái csak egy bizonyos zsákmánytípus fogyasztanak.

A lárvabölcsőt a nőstények építhetik a talajba, üregekbe (pl. lyukas ágakba), régi rovarjáratokba vagy más eldugott helyekre.

Világszerte elterjedtek, de melegebb vidékeken a leggyakoribbak. A száraz, nyílt élőhelyeket kedvelik, ennek megfelelően viszonylag gyakran találkozhatunk velük a homokdűnék között és füves domboldalakon, de előfordulnak fás élőhelyeken is. Nappal aktívak, leginkább akkor, amikor a legnagyobb a forróság.

Fénylő testük általában karcsú, kékesfekete alapszínű, gyakran vörös vagy sárga mintázattal. Az egyes fajok testmérete egy és hat centiméter között változik. Magyarországon körülbelül 120 faj tartozik ebbe a csoportba.

A kifejlett egyedek nektáron élnek, a lárváik viszont megbénított pókokkal táplálkoznak. Ennek megfelelően a nőstényekkel leggyakrabban akkor találkozunk, amikor éppen pókok után kutatnak, vagy éppen vonszolják zsákmányukat a talajon. Néhány faj egyszerűen csak a pókokra rakja a petéjét és utána visszavonul, míg a többség egy előkészített üregben raktározza a megbénított pókokat a lárvái számára.

Az Európában honos, körülbelül 1 centiméter hosszúságú fekete útonálló (Anoplius nigerrimus) elsősorban farkaspókokat zsákmányol.